Eszter első fotója 

kreatív szakkör

adventi koszorú fillérekből, 3 perc alatt 

Eszter megtalálta a kiskaput az anyai szívemben: ha megszidom valami miatt (például ha teljesen direkt kiöntözi a teát/vizet az asztalra, hogy paccsolhasson benne ;) ) azonnal fájdalmas képet vág, megfogja a karját (nem azt amibe az infúzió volt kötve...), majd közli, hogy "fáj, fáj"! Párszor bevettem, megpuszilgattam, megcirógattam és kissé eltekintőbb voltam. De most már haha, rájöttem a cselre! Persze tudomására hoztam, hogy tudom, ez csak kamu! Erre mit csinál??? A legcukibb hangján cincog nekem, megölelget, megsimogatja a fejem és boci szemekkel néz rám. Mit lehet ilyenkor tenni?? Persze, hogy elolvadva heverek elé, hogy átgyalogolhasson rajtam... :D :D

Boldog első adventet! :)

Érdeklődési kör

Ma sikerült eljutnom arra a pontra, hogy megértsem végre, hogy amíg Eszter nem lesz iskolás, vagy gimis, vagy egyetemista, vagy amíg nem rőpül ki, itt nem lesz az a szép rend amire vágyom. Őszintén szólva megkönnyebbültem. Már nem görcsölök ezen, bár továbbra is megteszem amire képes vagyok az ügy érdekében, de már nem fogok agyvérzést kapni, ha nem jön össze. Na jó, ebben a pillanatban morzsázta tele a kanapét... Nem zavar!Nem zavar!NEMZAVAR!!...(porszívót ide!) hmm, menni fog ez! :)

hú, de jó végre itthon :)

Kiki, Malacka (szegényt még nem hívja sehogy se), Füfü, Pucc, és Szuki, a legjobb haverok :)

Tegnap le akartuk vágni Eszter körmét, de nem lehetett, mert mikor meglátta a kisollót, elkezdett sírni és kiabálni, hogy "fáj, fáj", és inkább gyorsan eltettem. Szegénykém teljesen azt hitte, hogy megint bántani akarják.  :(  

Dél körül nem bírtam már magammal, lesz ami lesz alapon elindultam a kórház felé. Nem tudtuk pontosan mikor fogják kiengedni őket, dél körülire tippeltek a nővérek, és Micu is. Ezerszer elképzeltem, hogy milyen lesz, ha Eszter meglát, és ha én is meglátom őt. Rettenetesen izgultam, görcsben állt a gyomrom. Végül nem is kellett várni, jó is volt, hogy megyek, mert el kell intézni a fizetést (1500/éj az ott tartózkodó szülőnek). Elintéztem, és még kb tíz percet kellett várjak. Csak az ajtót lestem. Aztán megjelentek! Ééés semmi. Átfutott az arcán egy kis mosoly, majd ridegen el is fordította a fejét. Átvettem apjától, hogy én vigyem, de cseppet sem örült. Rám se nézett, forgatta a fejét, az eget bámulta. Hiába volt minden szó, minden puszilgatás. Aztán azt is megunta, és sírva kérezkedett vissza apához. Apró darabokra tört a szívem, még ragasztás alatt áll. Teljesen megharagudott rám. Nagyon sokáig nem volt hajlandó velem szóba elegyedni. Az ő kis szíve is összetört, ragasztom azt is. Sok puszi és ölelés a ragasztó alapanyaga. Remélem gyorsan megköt majd!

Életemben összesen kettőször randiztam Micuval. Az első olyan nagyon jól sikerült, hogy gyakorlatilag azonnal hozzám költözött. A második randi pedig ma este volt, mikor elé mentem a kórházba, hogy sétáljunk egy kicsit (Mima, vagyis Mami leváltotta egy szusszanásnyira). Romantikusan ősszekarolkozós kora esti séta a hidegben, majd búcsúzkodás, és az elengedhetetlen, "akkor majd hívlak" szöveg, sok visszafordulással ahogy egymástól távolodtunk. Irtó romantikus volt :)

Mindenkinek van/kell példakép, ideál, hős, aki példát, irányt mutat, akire fel lehet nézni. Nekem kettő is van. A lányom és a férjem. Eszter hihetetlen bátran, hihetetlen türelemmel viseli azt, hogy péntek óta le van kötözve egy kórházi ágyhoz, és a lekötözést szó szerint kell érteni. Tűri, hogy nem kelhet fel, nem játszhat, nem csinálhatja azt amit akar. Tűri ha vért akarnak venni, ha meg akarják vizsgálni (na jó, azt nem annyira...) Apukája hősként áll mellette minden percben. Sajnos nem én állok mellette minden percben, mert én is beteg vagyok. Nem vészes, csak pont annyira, hogy többet ártok ha ott vagyok, mint használnék.
Ők bátrak és erősek, én pedig gyönge és nagyon apró vagyok. Legalábbis most ezt érzem. Őrülten hiányzik mind a kettő külön-külön, és egybe is. Nem tudok magammal mit kezdeni. Semmi nem jó, semminek nincs íze. Csak akkor mosolygok, ha eszembe jut a huncut kis arca. A játékaival, és a ruháival alszom. Iszonyatosan nehéz ez az egész. Rettenetesen aggódom Eszterért. Javul, jobban van már, minden rendben lesz, de a szívem majd meg szakad. Baromira fáj, hogy nem lehetek ott, hogy vigasztaljam, babusgassam, cirókázzam a kis arcát. Már csak azért imádkozom, hogy minél előbb meggyógyuljon, és gyorsan jöjjenek már haza! Segíts édes Istenem!

Eszter ma megtanította hogyan kell banánnal pont pont vesszőcskét rajzolni az asztalra. Az ilyen, és hasonló dolgok miatt nem használunk már jó ideje terítőt. :)

A gyerekem hányását takarítva leginkább az aggodalom, a féltés, és a félés érzelmei kavarognak a gyomromban és a torkomban, nem annyira a hányinger. Igen, már megint betegek vagyunk. Bírtuk vagy egy hétig is...

http://ferjemvedelmeben.blog.hu/

ez történik egy barátnőmmel

pelenkázás közben:
E.-mi ez?
a.-a cunid.
E.-mi ez?
a.-onnan jön a pisi
E.-fuujj

Azt mondja nekem egyszer az én férjem (kb két évvel ezelőtt), hogy "Kár, hogy nem tudsz majd énekelni a gyereknek. Vagy hát tudsz, csak nem kéne!"

-mielőtt még elfelejteném

Már többször kiselejteztem a játékokat, de még sincs kevesebb. Hogy van ez, nem vész el, csak átalakul?

Minden pont, pont vesszőcskéért jár egy puszi. Azt elég sokat rajzolok... :)

Úgy örülök, ha látom, hogy jött levelem, ujjong a kis szívem, hogy valaki írt nekem! Aztán az esetek nagy százalékában csak valami hülye hírlevél... Írjatok má' nekem igazi levelet!

Napjában többször hozzám szalad, hozzám bújik, átöleli a nyakam, és azt mondja, "szeteke". Én pedig a tenyeréből eszek...

A barátok, rokonok, ismerősök csoportja két halmazra bontható: a gyermekesek és a még nem gyermekesek halmazára. Ahol a két halmaz metszi egymást (vagyis  ), ott helyezkednek el azok, akik gyermeket várnak, hála Istennek vannak egy páran! De most nem erről szeretnék beszélni.

Azt vettem észre, hogy mind azok akik gyermekkel nem rendelkeznek, és azok akik igen, néha nagyon furán néznek rám, de azt is mondhatnám, hogy hülyének néznek. Mindenki másért. A gyermekesek esetleg azért, mert én máshogy csinálom a gyermeknevelést (ez még nem gáz, mert ők legalább úgy kritizálnak, hogy tudják miről van szó...), a gyermekkel nem rendelkezők meg azért mert hogy egyáltalán hogy csinálom.

Hát akkor most elárulom, hogy milyen is ez. Először is: teljes mértékben megváltozik az élet. Bizonyos értelemben beszűkül, más értelemben -ami a fontosabb, és nagyobb mértékű - pedig kitárul. Egy olyan Világ nyílik meg, amiről nem is képzelte az ember, hogy létezik. Persze álmodozunk arról, hogy milyen lesz, de közelében sincs annak amit valaha is képzeltünk, még a legvadabb álmainkban sem. Az addigi élet megszűnik, és helyette valami sokkal jobb lesz, valami sokkal egészebb. Telis-tele van szeretettel, örömmel, izgalommal, féltéssel, aggódással, türelemmel, kérdéssel, kialvatlansággal, stb.

Soha többé nem kelünk fel akkor mikor szeretnék, cserébe viszont elmehetünk aludni este nyolckor, mert a. úgyse mennénk sehová és b. elfogunk menni, mert totál ki leszünk purcanva. Nincs olyan, hogy most nincs kedvem reggelit, ebédet, vacsorát, tízórait, uzsonnát készíteni, füröszteni mert a gyereknek enni kell, lehetőleg mindig ugyanakkor, és fürödni kell mindig ugyan akkor, mert fontos a napirend. Fontos, mert így érzi magát biztonságban. Sokkal kiegyensúlyozottabb lesz a gyermek, ha tudja mire számíthat, ha nincs valami "váratlan meglepetés". Szüksége van neki is és nekünk is a következetességre. Ha ez nincs, kellemetlenek a következmények, mindenkinek. Háttérbe szorul az, hogy én, nekem, miattam stb. Csak olyan lesz, hogy Ő és MI. Nem is fog más számítani. Nincs olyan, hogy majd úgyis érzi, hogy nekem ez vagy az rossz. Nem neki kell rám figyelni, nem neki kell az én igényeimet kielégíteni, és nem neki kell rám tekintettel lenni. Minden eztán érte lesz. Ha sír ugrik az ember, mert ha sír annak oka van. Baromság, hogy had bőgjön, edződik a tüdeje (a tudomány mai állása szerint kifejezetten káros az idegrendszer tökéletesedésében, aki nem hiszi járjon utána), ne szokja meg, hogy ugrálunk miatta. Amíg csecsemő igen is "ugrálni" kell miatta (miért lenne ugrálás??????), mert a sírással jelez. Mivel beszélni még nem tud. Szól ha éhes, ha szomjas, ha fázik, ha tele van a pelus, ha melege van, ha csak anya kell. (Mindegyikhez más sírásmóddal.) Nem ő van értünk, mi vagyunk érte. Kézzel fogható válasz arra, a kérdésre, hogy mi dolgunk a Világban. Hát Ő. A mi igényeink és szükségleteink nem olyan fontosak, de amúgy is átalakulnak ezek is. Az ösztönök mutatják az utat.

Gyakran kapok kritikákat, hogy miért így, miért úgy, miért nincs normális konyhakert, miért nem foglalkozom többet a kerttel. Egész egyszerűen azért, mert nincs rá időm. És persze ez az a válasz, amit senki nem hisz el. (Elárulom, hogy nincs olyan, hogy unatkozó kismama...) Ezzel nem tudok mit tenni. Marhára szeretnék kint kapirgálni, megtermeli egy kevés ezt vagy azt, de képtelen vagyok arra is időt szakítani. Menne akkor, ha leszarnám nem foglalkoznék annyit a házimunkával. De nekem az nem megy. Bármennyire szeretnék is a kertben tenni-venni, nekem sokkal fontosabb az, hogy a konkrét életterünk rendben legyen. Nekem szükségem van arra, hogy kétnaponta (szívem szerint naponta) kiporszívózzak, kitakarítsam a fürdőszobát, rendbe tegyem a lakást. Az én életem olyan silány és unalmas, hogy engem az tesz boldoggá, kiegyensúlyozottá  (és fáradttá, de nem érdekel), ha rend és tisztaság van az otthonunkban. Arról nem is beszélve, hogy a gyereknek is szüksége van rá. Nyugodtan kúszhat mászhat a földön. Nem fogom soha háttérbe szorítani azért, hogy legyen egy kis konyhakertem. Én ilyen vagyok. Ezért nem kell még hülyének nézni. Amúgy ha lenne segítségem, menne az is, de nincs. Micu rengeteget dolgozik, rá nem tudok mindig számítani, ha ilyenekről van szó. Nekem nincs egy anyukám, aki átugrik, ha szükség van egy kis segítségre. Ami azt illeti, nekem egyáltalán nincs anyukám. Nekem egyedül kell megoldani a házimunkát, a főzést, és mindet ami Eszterről szól (: igényeit, szükségleteit kielégíteni, nevelni, oktatni, szórakoztatni, mókázni (ha nincs kedv akkor is), vigasztalni, babusgatni stb). És az nem kevés. Minden egyes korszakában totál lefoglal egy embert fizikailag is és szellemileg is. Őrült nagy felelősség van az emberen 24 órán át folyamatosan. 24 órán át folyamatosan toppon kell lenni. Mindig. Ha éjszaka ébred, sír, mindegy hány óra van, kelni kell hozzá. Ha nappal majd leragad a szemem a fáradtságtól, össze kell szedni minden erőm, hogy ébren maradjak, mert nem lehet ledőlni egy kicsit sem. Max akkor, ha ő is alszik.

Soha senki nem beszél ezekről a dolgokról, mindenki a rózsaszín ködöt mesélni, hogy ez milyen csudaklassz. Valóban csudaklassz, még annál is klasszabb, a legcsodásabb dolog ami az ember lányával megeshet, de azért nagyon fárasztó tud lenni. És rengeteg türelem is kell! Rengeteg. Mert nem úgy van ám, hogy eltervezzük, hogy jó, akkor most eszünk, és 10 perc múlva megyünk sétálni. Haha. És ha nem akar enni, ha csak nyammog, ha hisztizik közben? Ha egyáltalán hisztizik? Az bizony előfordul. Sétáláshoz készülődés legalább fél óra. Felöltözik anya, aztán jön a gyerek, akinek mondjuk más tervei vannak, nem jön, ha hívják és a többi. Hatmilliószor leizzad az ember míg sikerül felöltöztetni a gyereket és kitessékeli az ajtón. És még sorolhatnám. 

Na, hát ilyen ez. Röviden és tömören. :)

ilyen szép volt ma a Nyírjesben
fotó: én magam