-Anyacsoki, anyacsoki, anyacsoki...
-Miért mondogatod ezt?
-Mert nagyon szeretlek!

:)

Megint épp azt kellett mesélni, hogy amikor a Gergő a hasamban volt, és megszületett és kicsi volt, meg amikor ő a hasamban volt és megszületett, és kicsi volt, mikor azt mondta, hogy: "...én úgy féltem, hogy a bácsi elvág, de nem vágott el, csak a sálamat, azt a feketéset." - a császárról van szó. Érdekes dolog ez, nemde?

Utálatos dolog a megfelelési kényszer. Mert olyan dolgokon (is) agyalok, meg emésztem magam, meg bánkódom, amiről nem tehetek, vagy nem biztos, hogy tudok befolyásolni. Például, hogy szimpatikus vagyok-e valakinek. Persze ez olyan dolog, amihez mindenkinek joga van, meg nekem sem szimpatikus mindenki, de amikor én nem vagyok az valakinek, és ezt még érzem is, akkor az eléggé megvisel. Nem kéne, mert tényleg van az úgy, de akkor is. Tisztára oda vagyok, hogy de miért? Nem is adtam rá okot, meg én olyan cuki vagyok, meg jófej, és de igenis kedveljen, mert szerethető vagyok. Még esélyt sem kapok??
Tudom, hogy mit kéne mondjak erre, és hogy Bogi mit mondana erre mit tegyek, de nem megy. Megakadok. Kérem szépen tessenek engem szeretni.

Anya, arra gondoltam, hogy építhetnénk egy helikoptert. Szerinted milyen színű legyen, kék vagy piros?

Tulajdonképpen én magam vagyok Kőmíves Kelemen. Nem, nem a né, az ember. Merthogy amit órák alatt felépítek - esetemben értsd úgy, hogy a rend, tisztaság, morzsa mentes padló - azt az én három - nem, nem kettő, három - gyerekem pillanatok alatt lerombolja. Mit lehet tenni? Nos: a.: megvárom míg a kettő kisebb egyetemre megy, vagy kiröpül, és akkor majd rendet rakok, vagy b.: ...       (életbe lép az a.)
 :)