Tök jó szerepjátékot játszottunk ma Eszterrel. Szoktunk jókat, de a mai volt eddig a legérdekesebb. Kitalálta, hogy ha én felveszem az ő sapkáját, akkor én leszek Eszter, és ha ő felvesz egy kalapfélét, akkor ő meg apa lesz. Nagyon érdekes és nagyon vicces volt. Először is, mikor ő volt apa, akkor elváltoztatta a hangját mélyre (!) és tök olyanokat mondott mint az apja szokott. Keresett mesekönyvet, hogy majd olvas nekem (ekkor Eszter voltam) és én meg elkezdtem válogatni, hogy nem azt akarom, másikat akarok, pont ahogy ő szokta. És teljesen apás volt. Kérdezgette, hogy "akkor melyiket?" mit olvasson? El is mesélt egyet, amit én választottam: "A néni, meg a bácsi elmentek a vásárba. Ez nagyon jó volt. Véééééége! " :)
Amikor kicsit kényes vizekre eveztünk, pl Eszter voltam, és hisztiztem, hogy nem akarok aludni ( :) ), akkor mindig cserélt sapkát :) Nagyon jó volt! Tök okos és kreatív egy gyerek!

Meg azért tök jó szívű testvér: mondta ma nekem, hogy a Gergőnek vesz lapátot, mert szegénynek nincs. Olyan kis cuki :)

Amikor éppen harmóniában vagyok úgy alapvetően mindennel, hajlamos vagyok elfelejteni a nehézségeket, a negatívumokat. Pár sorral lejjebb igen nagy volt a pofám, hogy ez nem is olyan nagyon nehéz, és hogy én milyen ügyes vagyok, könnyed, légies. Csak úgy vidáman lavírozok a kis akadályocskák között. Hát, kérem, tegnap hozzá ért a seggem a hideg falhoz! A fejemre lett koppintva, hogy ne legyek olyan nagy mellénnyel már! Megérdemeltem. Mit jár a szám, hogy én egy szuperanyu vagyok. De nagyképű...
Nos, tegnap nem voltam épp harmóniában a világgal. Sőt! Tegnap nehéz volt, nagyon nehéz. Nem volt semmi különös, semmi különösebb mint máskor. Egyszerűen csak nem fogadott szót, nem akart aludni, hisztis volt. Mármint a nagy. A kicsi meg csak tűrt türelemmel, várta a sorát, hogy majd ő is meg lesz szeretve, de úgy rendesen. Plusz állati fáradt voltam, meg front, meg hormonok, meg jár az agyam folyton, és ennek eredménye az lett, ami nem nevezhető éppenséggel idillinek. Kiakadtam minden. Pattantam a plafonra mindentől. Ettől meg Eszter, és így gerjesztgettük egymásban a feszültséget ami a délutáni alvásnál csúcsosodott ki. Elszakadt a cérna, és kiabáltam. Mert nem akart aludni. Én meg akartam, hogy aludjon. Végül elaludt, de mind a ketten sírtunk. Ő elalvás előtt, én elalvása után. Gyűlölöm magam ilyenkor. Kicsapta a biztosítékot a józan észben az, hogy folyton egyedül vagyok a gyerekekkel. Hogy alig van felnőtt ember körülöttem, Micun kívül. Ha nem lenne Eszter (a földim, nem a gyermekem) és Tündi akivel olykor csetelhetek, minden bizonnyal becsavarodnék. Úgy értem ennél jobban. Kiakadtam, hogy nem bírok kimozdulni, hetekig nem hagyom el a falut. Hogy nincs semmi de semmi programom, ami kicsit rólam szól. Hogy nem lehet megoldani* azt, hogy hetente legalább egyszer elmenjek egy kicsit itthonról, legalább egy órácskára, hogy az agyam kiürítsem, hogy ne kelljen gondolkodni. Hogy mindig mindenkire extrán (próbálok) odafigyelek, de rám meg ki figyel?? Na jó, ez nem annyira igazságos, mert Micu természetesen figyel rám. Kiakadtam azon, hogy mennyire nagyon irigylem (tudom, ronda dolog) azokat akiknek van segítség, és megy is a segítség amikor arra szükség van. Azt, akinek van anyukája, mert az anyukák nem mondanak nemet. Hogy mennyire szeretnék néha elmenni valahová ami nem bevásárlás, hogy csak együtt legyünk. Eszter féltékenysége is új erőre kapott a napokban. Ahogy többet kell már Gergővel foglalkozni, úgy növekszik a féltékenység. Érzem, hogy mennyire nagyon igényli Eszter, hogy néha csak mi ketten legyünk. És én is. És azt is, hogy ez Gergőnek is kell, és hogy nekem is vele. De ez megint egy megoldhatatlan dolog. Utálom ismételgetni, de segítség nélkül ez sem megy. De már könyörögni sem akarok. Unom azt is. Minek? Kinek? Meg azt is unom, hogy nyavajgok. Minek? Kinek? Csak meguntok engem, kedves olvasók. Különben is van hol laknom, van mit ennem, mit hisztizek??


*Van némi esély, vagy remény, hogy fogok járni tornázni, de nem merem magam beleélni.

Mától tud páros lábbal (is) ugrálni :)

Nagyon sokan, nagyon sokszor azt kérdezik, hogy milyen két gyerekkel. Én ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy milyen is. Érzem a hangsúlyokból, hogy azt várják, hogy majd azt fogom mondani, hogy húúú, hát nagyon kemény, nagyon nehéz. Pár másodperc gondolkodás után - míg kotrok az agyamban, hogy van-e ilyen szörnyűséges megosztani valóm, mert hát ilyet akarnak hallani - kénytelen vagyok azt válaszolni, hogy semmi különös, logisztika az egész! Persze vannak nehéz pillanatok, de kinek nincsenek. Hozzá teszem még, hogy amúgy meg nagyon jó, legalább kétszer olyan jó mint egyel! És ennyiben maradunk. Persze tudnék panaszkodni (sőt azt hiszem néha szoktam is mikor úgy igazán teli van a tököm úgy általában mindennel), hogy nem eszik rendesen a nagy, meg ma megint hisztis, meg még én is, mert front van stb. stb. de nem viszem túlzásba. Azt hiszem. Remélem. Meg ezek nem is olyan érdekesek. Különben is, ki nem hisztis időnként, főleg ha jön a front! Inkább olyanokon szoktam morogni, hogy ha nem kapom meg a segítséget amire szükségem van. Nem Micura gondolok, ő segít amennyit csak tud, igazán csodás férj, és szuper apa! Hihetetlen türelme van gyerekhez is asszonyhoz is. Hálás vagyok, hogy van Ő. Szóval a segítség nem mindig jön. De nem baj, valahogy mindig megoldódik.
Egyébként meglepően jól kezelem az új kétgyerekes anyuka szerepet. Azt hittem, hogy majd romokban fogok heverni, újra megtalál a baby blues, de nem, a várt hatás elmaradt. Hála az égnek. Helyette magabiztosság, és könnyedség. Már amennyire az én szegényes kis kényszeres korlátaim megengedik. Inkább csak rutinnal kezelem a második gyermek körüli teendőket. Mindegy, most jól érzem magam. Most. Mert azért előfordulnak olyan napok mikor totál káosz van. De eddig túléltük. Meg majd túl fogjuk mindig. Ugyan hol nincs időnként káosz?

Majdnem elfelejtettem elmesélni, hogy egy vasárnap voltunk Jenőn ebédelni (még a nyáron, Gergő még bent volt), és a szomszéd asztalnál ebédelt a pap a haverjával. Épp a vasárnapi mise után fogyasztotta jól megérdemelt ebédjét. Nem annyira aszkéta, inkább hedonista módon. Na jó, egy leheletnyit túlzok azért, viszont az már úgy igaz, mint hogy itt ülök, hogy a perselypénzből (feltehetőleg, mert egy nagy zacskó aprópénzből szedték ki az ebéd árát. Nem kell Miss Marple-nek lenni, hogy kitaláljam milyen pénz lehet egy nagy zacskóban közvetlen a vasárnapi mise után...) fizette a kettőjük cehhjét. Nem tudom, hogy sírjak-e vagy röhögjek...

amúgy meg Vonnegut
"Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának." 

- Anya, a lovacskák mért esznek füvet?
- Mert azt szeretik.
- A nyuszik is is?
- Igen! Meg a kecske, meg a barik, meg a bocik.
- Én nem szeretem a füvet?
- Nem, te műzlit eszel, meg kenyérkét, meg husit.
- Anya! Ha állat leszek, szeretem majd a füvet?
- Ha majd állat leszel akkor igen.
- Azt hiszem Esztike vagyok. Én vagyok Esztike, a Bandris mondta! Azt mondta, hogy "Eszti!!"(utánozva a Bandris hangját) Én nem Eszti vagyok, Eszter a nevem! Így hívnak!!

Altatás. Mese olvasás, mese olvasás, mese olvasás. Még. Csak még egy utolsót vagy ötször, majd a fejemhez vágás sírva: "Anya! Veled nem lehet aludni!!!"