Mindenkinek van/kell példakép, ideál, hős, aki példát, irányt mutat, akire fel lehet nézni. Nekem kettő is van. A lányom és a férjem. Eszter hihetetlen bátran, hihetetlen türelemmel viseli azt, hogy péntek óta le van kötözve egy kórházi ágyhoz, és a lekötözést szó szerint kell érteni. Tűri, hogy nem kelhet fel, nem játszhat, nem csinálhatja azt amit akar. Tűri ha vért akarnak venni, ha meg akarják vizsgálni (na jó, azt nem annyira...) Apukája hősként áll mellette minden percben. Sajnos nem én állok mellette minden percben, mert én is beteg vagyok. Nem vészes, csak pont annyira, hogy többet ártok ha ott vagyok, mint használnék.
Ők bátrak és erősek, én pedig gyönge és nagyon apró vagyok. Legalábbis most ezt érzem. Őrülten hiányzik mind a kettő külön-külön, és egybe is. Nem tudok magammal mit kezdeni. Semmi nem jó, semminek nincs íze. Csak akkor mosolygok, ha eszembe jut a huncut kis arca. A játékaival, és a ruháival alszom. Iszonyatosan nehéz ez az egész. Rettenetesen aggódom Eszterért. Javul, jobban van már, minden rendben lesz, de a szívem majd meg szakad. Baromira fáj, hogy nem lehetek ott, hogy vigasztaljam, babusgassam, cirókázzam a kis arcát. Már csak azért imádkozom, hogy minél előbb meggyógyuljon, és gyorsan jöjjenek már haza! Segíts édes Istenem!