Dél körül nem bírtam már magammal, lesz ami lesz alapon elindultam a kórház felé. Nem tudtuk pontosan mikor fogják kiengedni őket, dél körülire tippeltek a nővérek, és Micu is. Ezerszer elképzeltem, hogy milyen lesz, ha Eszter meglát, és ha én is meglátom őt. Rettenetesen izgultam, görcsben állt a gyomrom. Végül nem is kellett várni, jó is volt, hogy megyek, mert el kell intézni a fizetést (1500/éj az ott tartózkodó szülőnek). Elintéztem, és még kb tíz percet kellett várjak. Csak az ajtót lestem. Aztán megjelentek! Ééés semmi. Átfutott az arcán egy kis mosoly, majd ridegen el is fordította a fejét. Átvettem apjától, hogy én vigyem, de cseppet sem örült. Rám se nézett, forgatta a fejét, az eget bámulta. Hiába volt minden szó, minden puszilgatás. Aztán azt is megunta, és sírva kérezkedett vissza apához. Apró darabokra tört a szívem, még ragasztás alatt áll. Teljesen megharagudott rám. Nagyon sokáig nem volt hajlandó velem szóba elegyedni. Az ő kis szíve is összetört, ragasztom azt is. Sok puszi és ölelés a ragasztó alapanyaga. Remélem gyorsan megköt majd!