Ma reggelt negyed 8kor riadtan ébredtem, hogy az uram elaludt. Noszogatom is, hogy keljen, mert el fog késni.  Eltelik 10 perc, füle botját se mozdítja. Noszogatom. Aszongya ő nem bír felkelni. De mondom elkésel, keljél! Nagy nehezen felkel, kávé, mosdás, öltözés, hallom, hogy veszi a cipőjét, elköszön, indul el. Majd visszajön: tudod hány óra van??? Háromnegyed HAT! Megnézem kicsit jobban az órát (halkan hozzáteszem, hogy messze van az ágytól, és kicsi...), tényleg annyi. Röhögve kimászom az ágyból. Röhögünk együtt. Pedig rengetek árulkodó jel volt a korai órára: 1. nem ébresztett az óra (ezt azzal nyugtáztam, hogy nem lett behozva a telefonja, az kelti fel) 2. a nap sehol, szürkület (azt hitte be van csak borulva) 3. Eszter még aludt (fél hét körül ébred, mellénk mászik és alszik még egy kicsit). Hát, ilyen egy figyelmes feleség... :)

Hatalmas halom vasalni való éktelenkedik a kanapén (kisebbik) felhalmozva, valahol benne egy tücsök ciripel. Kezd idegesítő lenni. (a szobában nem olyan üdítő hallgatni mint kint a természet lágy ölin) Asszem, kénytelen vagyok most már TÉNYLEG kivasalni...

Mióta megkapta a kis konyháját,  majd' minden nap elmondja, hogy apa csinálta, anyáét is, Almáét is. Büszke az apjára. Mai konyha téma reggeli közben:
Eszter: -Apa csinálta a konyhádat!
Én: -Igen.
Eszter: -Kicsi.
Én: -Kicsi???
Eszter: -Naaagyooon (őszinte, mély sajnálattal a hangjában)

Véletlenül rászoktattam a gyereket az orrtúrásra. Kilógott a fika, én meg kiszedtem. Innentől kezdve már nem volt megállás. Iszonyú nehéz megtanítani arra, hogy az orrtúrás randa dolog, plusz NEM CSINÁLJUK! Csinálja. Még jó, én mutattam meg, hogy kell... Addig fajult már a dolog, hogy a múltkor azt mondta, hogy "...a fikám betettem a számba!" Szerencsére ez azóta (eddig) többször nem fordult elő. Ja, és pöckölni is tudja. És ma mi volt? Viszketett az orrom (allergia betámadott), hát megvakartam. Mire a gyerek: "Anyuskám? Mit csinálsz? Túrod az orrodat?? Neeem szabaaad!!" Feleslegesnek éreztem nekiállni magyaráz(kod)ni, hogy csak viszket...

Vateráztam egy csöppet gyerekholmik után (hiába van már egy gyerek, valami mégis mindig kell), és az egyik ígéretes eladónál megnéztem mit árul még, hátha belefutok valami kihagyhatatlanba, vagy legalább olyanba amire szükségünk van. Több gyermekholmi nem volt, viszont találtam két csomag kondomot a termékek között. De most komolyan, van olyan aki vesz óvszert a vaterán?

a Verda :) 

8:20: Eszter játszik a konyhájában:
-Anya kérsz teát?
-Igen, kérek!
-Anya, kérsz teát?
-Igen, kérek!
-Kérsz mézet?
-Kérek
-Kérsz mézet?
-Kérek!
-Kérsz mézet!
-Igen, kérek!
-Kérsz mézet?
 ...
-Eszter, főzöl egy borsófőzeléket?
-Aha! Kérsz mézet?

Jó hír, hogy a türelem tanulható, fejleszthető.


Mindig azt magyarázzuk neki, hogy a ceruzát ne vegye a szájába, főleg akkor ne, ha közben még járkál is. Persze nem szokta nagyon észben tartani, így ezért sokat szoktunk érte morogni. Erre ma mi történik: szedem össze a széthagyott cerkákat, közben telefonálok, és míg így el vagyok gondolkodva, a kezemben lévő ceruzát elkezdem rágni. Eszter ezt látja, majd rám szól: "Anya, ne vedd a szádba a zuzát*! " Azért csak megjegyezte, hogy nem szabad... (csak én nem)



*ceruza

Nálunk egy étkezés átlag fél óra. Persze attól is függ, hogy mi a menü. Ha leves is van, lehet, hogy picit több. Ma nem volt leves, csak sült krumpli, rántott husi, rántott gomba, kukorica saláta. Én szint időn belül teljesítettem, Eszter meg időn túl. Jócskán időn túl. Több mint egy óra volt a nem túl tetemes adag elfogyasztása. Annyit evett mint máskor szokott fele ennyi idő alatt. A kukoricát szemenként ette, nem vicc (mire végzett, jobb kéz mutató és hüvelyk ujja (felcsippentő ujjak) teljesen el volt már ázva, mintha a kádban ült volna egy órát). De nem is a kukoricán csúsztunk el ennyire, hanem azon, hogy folyamatosan nyomta a szöveget. Be nem állt a szája, mindent kommentált, mindig eszébe jutott valami felsorolni, kérdezni, közölni való. A legvégén már verseskönyvvel ültem mellette, és énekelni, szavalni kellett amit épp óhajtott. Aztán mikor már majdnem üres volt a tányér, lerúgta a zokniját, én letérdeltem, hogy ráadom, és ennél a mozdulatomnál rádőlt a vállamra, és csak úgy volt. Na itt kivettem a székéből, lecsutakoltam, lecseréltem a pulcsiját (ennyi idő alatt csoda, hogy csak a pulcsit zabálta össze...), vittem aludni. Ahogy elhaladtunk az asztal mellett, odavetett a tányérjára egy pillantást, és közölte, hogy ő még enne... De én már úgy elfáradtam az egyórás műsoros, dalos ebéd alatt, hogy már nem voltam hajlandó még leülni enni. Amúgy is biztos voltam benne, hogy jól van lakva, azért szépen betermelt egy jó adagot, na! Kb 3 perc alatt el is aludt. Sőt, még én is. Arra ébredtem, hogy leesik  mind két karom, úgy elzsibbadtam. Ha felkel, kezdjük előröl az uzsival.... :D :D

Egyszer szavaltam anyák napján a vasárnapi nagymisén. Kb 10 éves voltam. (Anya nem jött el. Nem hallotta.) Nagyon szerettem ezt a verset, most meg belebotlottam, és nem hagyhatom ki, szentimentális hangulatba keveredtem tőle. Anyák napjára nekem, és minden kolleginának:

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,

megölelni téged.

az új kedvenc... :) Mármint Eszternek. Nekem már vagy 30 éve az.

Nagyon hülye dolgok történtek mostanában a szomszédságokban. Pár hete állatkínzáson kaptak két pasit,h pár házzal odébb. Egy szerencsétlen ebet tartottak terrorban. Hála az égnek viszonylag hamar kiderült, és megmentették a kutyit. A zsaruk is kint voltak a kínzóhelyen, és ha minden igaz, dutyiba mennek az elmebetegek. Amúgy a két pasiból minimum az egyik minimum értelmi fogyatékos. De tényleg. Elég gázos bagázs... A lényeg, hogy a kutya megmenekült, jó helyre került. Talán túl jó helyre is. Buzgómócsing új gazdi folyton sétáltat, ami tök klassz, a bajom csak az, hogy a mi kertünkben (és a szomszédokéban is persze) naponta legalább kétszer. Először csak az utcában sétáltak, de az összes kutya totál megbolondult ilyenkor, és mind vadul ugatott. Ez engem nem zavart, a kutya az ugat, kész passz. Abbahagyják. Kit érdekel? Másokat viszont állítólag zavart, ami miatt a gazdi sorra elnézést kért mindenkitől az utcában. Gondolom innen jött az a remek ötlet, hogy a patak mellett sétálnak, ami történetesen több kerten vezet végig. Egész egyszerűen birtokot háborít. Többen szólak már neki, hogy ne mááá, ideszarik (tényleg), meg ne ücsörögj már a tulajdon kertemben a kutyáddal a tulajdon padomon (tényleg), meg egyáltalán ne már, meg a kutyák így is megvannak hülyülve (tényleg, az egyik már tejesen lebontotta a kerítést, szegény Marika néni minden nap azt foltozza), stb, de nem, gazdi jön, hozza az ebet. Micunak már az agyára megyek ezzel, hogy ezen morgok minden nap, de engem bazira zavar, hogy a kertünkben hencseregnek az ebbel. Ma a kis fáinkat is kicsit megrángatták (erre már Micu is felkapta a fejét...), és a szomszéd komposztálójában is megfürdött, kapirgált, ugrabugrált vidáman. Gazdi elégedetten nézte. Azt nem fogom fel sehogy sem, hogy azért rosszul érzi magát, hogy ugatnak miattuk a kutyák - nyilván zavarja, mert elnézést kéreget - , de az teljesen rendben van, hogy mások kertjében mászkál engedély nélkül, sőt, határozott kérések ellenére is! Hát az új gazdi sem teljesen 100as... de legalább nem veri, csak én kapok hülyét (meg a szomszédok).