Nagyon sokan, nagyon sokszor azt kérdezik, hogy milyen két gyerekkel. Én ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy milyen is. Érzem a hangsúlyokból, hogy azt várják, hogy majd azt fogom mondani, hogy húúú, hát nagyon kemény, nagyon nehéz. Pár másodperc gondolkodás után - míg kotrok az agyamban, hogy van-e ilyen szörnyűséges megosztani valóm, mert hát ilyet akarnak hallani - kénytelen vagyok azt válaszolni, hogy semmi különös, logisztika az egész! Persze vannak nehéz pillanatok, de kinek nincsenek. Hozzá teszem még, hogy amúgy meg nagyon jó, legalább kétszer olyan jó mint egyel! És ennyiben maradunk. Persze tudnék panaszkodni (sőt azt hiszem néha szoktam is mikor úgy igazán teli van a tököm úgy általában mindennel), hogy nem eszik rendesen a nagy, meg ma megint hisztis, meg még én is, mert front van stb. stb. de nem viszem túlzásba. Azt hiszem. Remélem. Meg ezek nem is olyan érdekesek. Különben is, ki nem hisztis időnként, főleg ha jön a front! Inkább olyanokon szoktam morogni, hogy ha nem kapom meg a segítséget amire szükségem van. Nem Micura gondolok, ő segít amennyit csak tud, igazán csodás férj, és szuper apa! Hihetetlen türelme van gyerekhez is asszonyhoz is. Hálás vagyok, hogy van Ő. Szóval a segítség nem mindig jön. De nem baj, valahogy mindig megoldódik.
Egyébként meglepően jól kezelem az új kétgyerekes anyuka szerepet. Azt hittem, hogy majd romokban fogok heverni, újra megtalál a baby blues, de nem, a várt hatás elmaradt. Hála az égnek. Helyette magabiztosság, és könnyedség. Már amennyire az én szegényes kis kényszeres korlátaim megengedik. Inkább csak rutinnal kezelem a második gyermek körüli teendőket. Mindegy, most jól érzem magam. Most. Mert azért előfordulnak olyan napok mikor totál káosz van. De eddig túléltük. Meg majd túl fogjuk mindig. Ugyan hol nincs időnként káosz?