Amikor éppen harmóniában vagyok úgy alapvetően mindennel, hajlamos vagyok elfelejteni a nehézségeket, a negatívumokat. Pár sorral lejjebb igen nagy volt a pofám, hogy ez nem is olyan nagyon nehéz, és hogy én milyen ügyes vagyok, könnyed, légies. Csak úgy vidáman lavírozok a kis akadályocskák között. Hát, kérem, tegnap hozzá ért a seggem a hideg falhoz! A fejemre lett koppintva, hogy ne legyek olyan nagy mellénnyel már! Megérdemeltem. Mit jár a szám, hogy én egy szuperanyu vagyok. De nagyképű...
Nos, tegnap nem voltam épp harmóniában a világgal. Sőt! Tegnap nehéz volt, nagyon nehéz. Nem volt semmi különös, semmi különösebb mint máskor. Egyszerűen csak nem fogadott szót, nem akart aludni, hisztis volt. Mármint a nagy. A kicsi meg csak tűrt türelemmel, várta a sorát, hogy majd ő is meg lesz szeretve, de úgy rendesen. Plusz állati fáradt voltam, meg front, meg hormonok, meg jár az agyam folyton, és ennek eredménye az lett, ami nem nevezhető éppenséggel idillinek. Kiakadtam minden. Pattantam a plafonra mindentől. Ettől meg Eszter, és így gerjesztgettük egymásban a feszültséget ami a délutáni alvásnál csúcsosodott ki. Elszakadt a cérna, és kiabáltam. Mert nem akart aludni. Én meg akartam, hogy aludjon. Végül elaludt, de mind a ketten sírtunk. Ő elalvás előtt, én elalvása után. Gyűlölöm magam ilyenkor. Kicsapta a biztosítékot a józan észben az, hogy folyton egyedül vagyok a gyerekekkel. Hogy alig van felnőtt ember körülöttem, Micun kívül. Ha nem lenne Eszter (a földim, nem a gyermekem) és Tündi akivel olykor csetelhetek, minden bizonnyal becsavarodnék. Úgy értem ennél jobban. Kiakadtam, hogy nem bírok kimozdulni, hetekig nem hagyom el a falut. Hogy nincs semmi de semmi programom, ami kicsit rólam szól. Hogy nem lehet megoldani* azt, hogy hetente legalább egyszer elmenjek egy kicsit itthonról, legalább egy órácskára, hogy az agyam kiürítsem, hogy ne kelljen gondolkodni. Hogy mindig mindenkire extrán (próbálok) odafigyelek, de rám meg ki figyel?? Na jó, ez nem annyira igazságos, mert Micu természetesen figyel rám. Kiakadtam azon, hogy mennyire nagyon irigylem (tudom, ronda dolog) azokat akiknek van segítség, és megy is a segítség amikor arra szükség van. Azt, akinek van anyukája, mert az anyukák nem mondanak nemet. Hogy mennyire szeretnék néha elmenni valahová ami nem bevásárlás, hogy csak együtt legyünk. Eszter féltékenysége is új erőre kapott a napokban. Ahogy többet kell már Gergővel foglalkozni, úgy növekszik a féltékenység. Érzem, hogy mennyire nagyon igényli Eszter, hogy néha csak mi ketten legyünk. És én is. És azt is, hogy ez Gergőnek is kell, és hogy nekem is vele. De ez megint egy megoldhatatlan dolog. Utálom ismételgetni, de segítség nélkül ez sem megy. De már könyörögni sem akarok. Unom azt is. Minek? Kinek? Meg azt is unom, hogy nyavajgok. Minek? Kinek? Csak meguntok engem, kedves olvasók. Különben is van hol laknom, van mit ennem, mit hisztizek??


*Van némi esély, vagy remény, hogy fogok járni tornázni, de nem merem magam beleélni.