Míg Eszter aludt délután (háromésfélórát!), én elővettem a régi blogunkat, már ami megmaradt belőle. Egyszer csak fizetőssé vált a blogot fenntartó hely, így már nem is érhető el eredeti formájában. Kár. Olyan szép volt. Na meg persze azért is kár, mert rengeteg bejegyzés oda van. Illetve, ha kifizetnénk x összeget, újra elérhető lenne. Na majd egyszer.
De nem is ezt akartam, hanem azt, hogy ettől milyen nosztalgikus állapotba kerültem. Írország amúgy is megdobogtatja a szívem, és mosolyt csal az arcomra, de így, visszaolvasva az élményeket, hát, összeszorul a szívem. Akármilyen vacak is volt néha, akármilyen nehéz is, és néha ijesztő meg, meg bosszantó, szerelemmel gondolok vissza arra a pár hónapra. Csodaszép helyeken jártunk, csodajó dolgok is történtek ott. Az igazság az, hogy bármikor visszamennék, és nem csak nyaralni. Akár újra megpróbálni a szerencsét. Nem örökre, csak pár évre. Ott annyira más, és annyira békés volt minden. Nem minta itthon nem lenne békés, de azért visszahúz egy kicsit a szív...

Hook Head Lighthause
photo: Micu