bibi

Kedden meg volt az első "szökés", és az első betadine-os kezelés is. Ebben a sorrendben.
Szaladgálás a kertben (Balassagyarmaton a mamiéknál), persze olyan sebesen, amire csak képes. A füvön még nem bánom, ott potyoghat, úgy is kell szokni a témát. De amikor megindult a nyitott kapunak, a betonon, vagy viacoloron, vagy mi az, aztán ki az utcára ugyanazzal a sebességgel, és még kicsit imbolygó, hadonászó mozgással, akkor azért a gyomor még kicsit görcsbe ugrott. A nagypapi és én természetesen árnyékként követtük, de hát kérem, a kisasszonynak már vannak konkrét tervei, amiben megingathatatlan. És megfékezhetetlen. Mikor már közelített a nyitott kapuhoz, megpróbáltuk megállítani, visszacsábítani a puha fűre, de nem. Olyan határozottan és egyértelműen tiltakozott (egész pontosan nem engedte, hogy hozzáérjünk), hogy hagytuk. Illetve annyi kompromisszumra hajlandó volt, hogy megfogjuk a kezét. (gyakorlatilag szökött, vagy hát megkísérelte) Így azért mégis csak biztonságosabb! (legalábbis szerintünk...) Húzott minket ki az utcára, trappoltunk a járdán. Attól, hogy kiszabadult kicsit megnyugodott, és a tempón is lassítottunk. Találkoztunk nénikkel is, akik gügyögtek neki. (Olyankor szégyenlősen lehajtja a fejét, és pislog fölfelé, majd a tudom, hogy szép vagyok vigyorral kokettál az illetővel) Kíváncsiság kielégült, mehetünk haza. Eddigre már mi is lazultunk, benéztünk a szomszédos étterem udvarára (onnan jól látható a kerítés túloldala, megnéztük milyen állapotban van). Gyermeket szabadon engedtük, boldogan szaladgált. És esett. Nem volt nagy, csak kicsit köves volt a talaj. Mind két térdét lenyúzta, jobb térdet csak kicsit, balt már jobban. Persze sírás, babusgatás. Szerencsére elég gyorsan megnyugodott. Közben mondtam neki, hogy ilyeneket ne csináljon, mert én még erre nem vagyok felkészülve, meg hogy ő meg készüljön, mert sok ilyen lesz még. Na, szóval, hogy mind a ketten készüljünk még ilyenekre.  A legmeglepőbb az egészben az volt, hogy nem estem pánikba (ami rám amúgy jellemző lett volna...). Kicsit azért betojtam, azon pörgött az agyam, hogy most mi a fenét kell csinálni...? Kimosni a sebet, ok. Valamivel be kellene kenni. De hogy? A kresz eü. tanfolyamon valamit mondtak, hogy a sebbe nem szabad belekenni a jódot. Van itthon jód? Vagy betadine, vagy valami? Az sem mehet a sebbe? Hogy kell úgy kenni, hogy ne menjen bele? Közben hazaértünk. Leültettem az akkor már hüppögő gyermeket a kád szélére, és langyos vízzel kimostam a kis sebeket. Megdöbbentő érzés látni a gyerekünket sebesülten. (na jó, tudom, hogy ez csak kis karcolás, és ettől még durvábbak is lesznek, de akkor is!nem kell kiröhögni! :) ) Úgy sajnáltam szegényt, azért fájhatott a kis lába. Nyugodtnak és lazának próbáltam tűnni, így elkezdtem mutogatni a térdén a bibit, hogy nézd csak Eszterkém, itt jön ki a hurkád. Nem érdekelte túlzottan. Közben Papi megkereste a betadine-t. No, akkor most hogy kell...? Végül nem szaroztunk, kentük. Nem visított, úgyhogy valószínűleg nem csíphetett. Tulajdonképpen az egészet nagyon jól tűrte. Eszter a hős! :)
Na, hát ezen is túl vagyunk. Egy pipa...