Rajzolunk, elvagyunk, aztán egyszer csak Eszter az egyik készen van a török basára rárikoltott, hogy "Ata, Ata!" Felismeréstől ragyogó arccal. Először kissé zokon vettem, mert hát na... de aztán folytatta: a nagy a hasára kezdett mutogatni, hogy "ott a baba!" "ott baba!" Majd kivette a ceruzát a kezemből, és a "hasamba" "belerajzolta a babát". Megdöbbentő jelen volt. Majd' leestem a székről ámulatomban. Ezzel a dologgal még elvoltunk egy ideig, rajzoltunk még egy török basát, vagyis Atát, berajzoltuk a babát is a hasba. Eltelt egy kis idő, rajzoltunk mást is, majd megismétlődött az egész a lap túloldalán. Még most sem térek magamhoz. Olyan jó dolog ez. Meg olyan nagy dolog. Szerintem. Nekem. Mondogatjuk már egy ideje, főleg mióta látni a pocin, szokta is simogatni, mondogatni, mutogatni, puszilgatni a hasat, de ez, így, valami nagyon más. Megdöbbentő, és megható egyben. na meg persze, az is, hogy olyan okos! Repes az anyai szívem...

(Azt bezzeg nem tudom (többek között) megértetni vele, hogy a lábam lökdösése, rángatása, cibálása, harapdálása, és a rajta lévő csüngés főzés közben nemcsak, hogy veszélyes, de borzasztóan hátráltató is, ergo később kap enni... Na ez, ez nem megy... :) )