Ma elég sűrű, de úgy is mondhatnám, hogy szar napom volt. Bár olyanokkal találkoztam akiket nagyon szeretek, és akik nagyon fontosak az életemben. Amióta az eszem tudom mellettem, körülöttem, sőt, bennem vannak. Nem a vérrokonaim, de nyugodtan kijelenthetem, hogy a családom részei. Rengeteget köszönhetek nekik, és szerintem Ők ezt nem is tudják. Sokban hozzájárultak ahhoz ami lettem, ami ma vagyok. Nem tudják, hogy azzal, hogy mellettem voltak formáltak ezzé az emberré. Amióta az eszem tudom szeretem őket. Minden egyes szombaton már korán reggel a kerítésen lógtam és lestem a szomszéd kapuját, hogy mikor gördül be rajta a trabi, és szomorú voltam vasárnap délután mikor kigördült a trabi. Így ment ez nem egészen 3 éves koromtól addig míg fel nem nőttünk. Az a jó a felnőtt létben, hogy nem kell korán reggel a kaput lesni, és várni, hogy jöjjenek már, bármikor találkozhatnánk. De nem tesszük. Az elmúlt néhány évben messzire sodort minket egymástól a nem is tudom micsoda. Mivel nem szeretem a közhelyeket, így nem írom le, hogy az élet. De volt a mai napban néhány perc, mikor mi négyen egymás mellett álltunk, megfogtuk egymás kezét, megöleltük egymást, és kacagtunk néhány vidám emléken. Szomorúság volt mindannyiunk arcán, de örültünk, hogy együtt vagyunk. Jól esett a társaságuk, olyan volt mint egy löket erőt adó szérum. Pár perc volt. Csak pár perc. Már csak ritkán találkozunk, és az esetek nagy többségében nem a lét vidámabb felén. A mai is ilyen alkalom volt. Elbúcsúztunk valakitől aki az én életem része is volt. Egy darab gyerekkor, egy darab belőlem is. Kopunk szépen lassan.


(kissé szentimentális lett...)